A Békéscsabai Jókai Színház a nyomorúságot karaoke show-ba csomagolja — Liszi Melinda
Amikor az ember vidéki színház pesti vendégszereplésére igyekszik, orosz rulettet játszik voltaképpen: úgy megy el, hogy hát az is benne van a pakliban, hogy valami eszméletlenül nézhetetlent akarnak megetetni vele, de az is, hogy kiszakad végre a Víg–Örkény–Katona jól ismert hálójából és ismeretlen, szokatlan csemegében lesz része. És lőn.
Effajta „lőn” volt a Békécsabai Jókai Színház vendégjátéka szó szerint a Thália színpadán, merthogy a közönség is oda, a színpadra lett pódiumoztatva. Az ilyen előadások már eleve izgalmasan kezdődnek, egy térben színész és közönség, nagy az esély, hogy be leszünk vonva a játékba. És megint lőn.
Brestyánszki Boros Rozália dramaturg darabja bár nem tökéletes, látszik, hogy a dramaturgia, a színpadi jelenetek felől íródik, de fontos, mindannyiunk életében jelenlévő társadalmi problémát vázol fel, és valóban működik minden jelenet.
De miről is van szó és mitől jó a Csörte?
Attól, hogy a jelen magyar társadalmáról szól. Annak egy kis szegmenséről, s azon keresztül az egészről. Arról, hogy hogy próbálunk kilábalni a nyomorúságból. Ami az Isten háta mögött, vidéken, a határszélen még nehezebb.
Józsi (Gulyás Attila) apja kocsmájában karaoke show-t rendez. A belépő ezer forint, ha százan eljönnek, az már százezer. Ez persze még csak a kezdet. Józsi abban mesterkedik, hogy kihívja a tévét. Erre tesz fel mindent. Beruház – kamerák, erősítő berendezés, stáb, sminkes, minden. Hitelt vesz fel. És akkor jön a dráma: ahhoz, hogy hitelképes legyen, apja kocsmájára, na és a lakására persze, jelzálogot kéne tenni. Az apja azonban józan ember és azt mondja: nem.
A darab másik vonulata a két generáció, a felnőtt gyermekek és idősödő szüleik közti soha ki nem békíthető kommunikációs ellentét: az anya ül az ismerős által beüzemelt laptop előtt, hallja a skype hangot és néz. Hogy most akkor mi a fenét kell csinálni. A mobillal ugyanez. Nem tudja fölvenni, lóg ki a falból, töltődik fel, de nem érti. Ahogy Maci, a kocsmáros se érti, mi az a gps. Hogy az a nő, vagy férfi, szóval azok ott fenn, honnan tudják, hogy mi hova akarunk menni. Ott ülnek fenn a műholdon és onnan néznek?
Csakhogy a kommunikációs szakadék mellett ott a lelki is: az agyonhajszolt vállalkozó fiút már cseppet sem érdekli testileg-lelkileg megöregedett, semmihez nem értő, a világtól elzárt és a világ körforgásából kimaradt anyja, akinek viszont a reggeli kávéján és a nyomoron túl már semmi más nincs az életében.
A rendezés (Fekete Péter, a színház igazgatója) a társulat színészeire gondolta tovább a Csörtét, ettől jó. A darab szálai nem teljesen érnek egybe, nem egészen fejlődnek darabbá, a problémafelvetés, az ötletdús színpadra állítás és leginkább a színészek kiváló játéka miatt azonban kivételes estében van részünk. Az előadás interaktív, kis zászlókat kapunk, hogy lengessük a versenyzőket biztatva, ahogy a zsűri is mi vagyunk és mi mutatjuk fel a pontszámokat. Külön ötlet, hogy a közönség egy tagja (előzetes egyeztetés alapján persze) valóban részt fel a karaoke show-ban, a kivilágított képernyővel az alákevert zenére énekel.
Katkó Ferenc lassú, rezignált Macija félelmetesen hiteles, Gulyás Attila lendületes Józsija a friss, sportos, tettre kész fiatal generációt képviseli, az anyaszerephez pedig még fiatal Kara Tünde játékával feledteti korát és hozzáöregszik a kiüresedett életű, csak a fiáért élő asszony figurájához. Liszi Melinda Kopasz Vivienje az átlagnő: jön, megy, éldegél, különösebb sors, karakter és vágyak nélkül. De a trambulinra végül mindannyian fellépnek, énekelnek és remélnek.
Kozár Alexandra
