Minek nevezzelek? – Petőfit, még inkább e versét alig ismerik Franciaországban vagy az Egyesült Államokban, mégis, ha netán idéznék, az ő kérdése járna a fejekben. Minek, vagy kinek nevezzék azt a hölgyet, aki a köztársaság történetében először nem az államfő feleségeként költözött be az Élysée-palotába (ha egyáltalán beköltözik), hanem élettársként. Többen eltöprengtek, botrány, shocking-e ez az „erkölcstelenség”, hiszen a XXI. században élünk, miért kellene a nagyanyákra erőltetett szabályokat követni, miközben a világ az szabad akarat érvényesülésért küzd. Napokig tartott e dilemma, addig csupán, amíg megismerték Madame Valérie Trierweilernek, François Hollande elnök társának megnyerő, mondhatnánk lefegyverző egyéniségét.
Készüljön föl rá
Az elnökválasztási győzelem napján érkezett a meglepő hír. Hollande már tudta, ő az Ötödik Köztársaság új államfője, kedves városában, Tulle-ben ült íróasztala előtt, rótta a papírt, írta köszönő beszédének szövegét a francia választókhoz, amikor vele szemben ülő társa szólt neki: „François, keresnek”, és átadta a mobilját. A vesztes, Sarkozy jelentkezett. Gratulálni akart, de mert a vetélytárs telefonja ki volt kapcsolva, sehol sem érte el, eszébe jutott, hogy Valérie újságíró, megkérdezte az Élysée sajtófőnökét, van-e hozzá telefonszáma. Volt. Sarkozy szokása szerint letegezte Hollande-ot, ők ketten egykorúak, gratulált, majd hozzátette: „Mondd meg Valérie-nek, hogy hitvesemnek, Carlának sem volt könnyű. Készüljön föl rá”.
A hölgy, akit most Valérie Trierweilnek hívnak, kisasszonyként Massonneau volt. Angers-ben, szerény kispolgári családba született, édesapja rokkantnyugdíjas, édesanyja a kisváros korcsolyapályájának pénztárosnője, mondhatni négy gyermekükkel a család fönntartója. Valérie most negyvenhét éves (tízzel fiatalabb társánál), az egyetemen a politikai tudományok karára iratkozott be. A diploma után egy évvel politikai riporternőként már Franciaország legnagyobb és leghíresebb képes magazinjánál, a Paris Match-nál dolgozott. Így ismerkedett meg Hollande-dal, mint a Francia Szocialista Párt főtitkárával, és mert hamar köztudottá vált alakuló kapcsolatuk, az új Direct 8 tévécsatornához „száműzték”, illetve a Paris Match-nál áthelyezték a kulturális rovatba. Kicsit megkeverte a dolgokat, hogy Valérie második házasságán volt túl, férjétől, Trierweiler úrtól, szintén a Paris Match munkatársától elvált, kettőjüknek három csemetéjük van, akik anyjukkal maradtak. François és Valérie kezdettől nem titkolta kapcsolatát, ennek ellenére érthető föltűnést keltett, amikor a politikus egy magazinnak adott nyilatkozatában azt mondta, „Valérie életem asszonya lett”.
De ha élete asszonya – tették föl többen is kérdést -, miért nem házasodnak össze, különösen most, hogy elnök és felesége lehetnének, törvényesen nem volna semmi akadálya. François soha nem volt nős, korábban is élettársi viszonyban élt Ségolène Royallal, és kettőjük kapcsolata csak akkor romlott meg végzetesen, amikor a köztársasági elnökválasztáson Royal Hollande ellenében lépett föl. A párizsi Élysée történetében egyszer, az 1920-as években történt meg, hogy Gaston Doumergue elnöknek volt egy szerelme, egy özvegyasszony, Jeanne-Marie Gaussal, de a gyakorlatban nem élt együtt az államfővel, nem is költözött be hozzá. Csak 1931-ben, az elnöki mandátum vége felé házasodtak össze, és nem volt kérdés többé, Première Dame vagy sem. Most hát mi legyen Valérie-vel? Ő legyen a Première Dame, ami a szóhasználatban a kínai mandarinok „első ágyasára” emlékeztetne? – kérdezte tiszteletlenül Didier Pourquery a Le Monde-ban. Vagy a francia példánál maradva, az áruházak „első eladónőjére”, a szalonok „első kézilányára”.
Herr Merkel
Akkor inkább maradjon meg Valérie Trierweilernek, mint volt Mitterrand miniszterelnökeként Édith Cresson, minisztereként Martine Aubry, vagy legutóbb már államfői hitvesként Carla Bruni. De Valérie miért második férjének nevét tartotta meg, ami ugyancsak nem új a politikában? Madame Aubry, a Szocialista Párt jelenlegi főtitkára is az előző férje nevét viseli, sőt német földön Angela Merkel is. (Sarkozy követte el azt a ballépést, hogy amikor először találkozott a német kancellár jelenlegi férjével, tájékozatlanul Herr Merkelnek szólította).
A pletykák igazán akkor szaporodtak meg Valérie-ről, amikor már első hölgyként „lépett hivatalba”. A L’Express olyan képet festett róla, hogy „mindenütt nyüzsög, tolakszik, túlságosan is sok van jelen belőle”. Amire ő azzal válaszolt, „nem én tülekszem a fotósok elé, irtózom tőlük. Ma reggel is kilenc paparazzót utasítottam el. François beiktatásakor nem én siettem kezet fogni a potentátokkal, a protokoll kényszerített rá. Lázadhatok, berzenkedhetek, az előírásokat akkor is követnem kell”. Jól ismert kolléganőjének, a Le Point vezető politikai riporterének azt fejtegette, „ha egy nőnek egyénisége van, minden rosszat ráaggatnak. Majd csak hozzám szoknak”.
Valérie asszony senkinek nem enged. Címlapsztori volt a napilapokban, hogy ellentmondás nélkül kitessékelte a Szocialista Párt választási főhadiszállásáról Julien Drayt, Hollande régi barátját, a párt egyik vezető egyéniségét, mert azt híresztelte róla, hogy tudatosan nyüzsög a hatalom közeli politikusok körül. Nem bocsátotta meg neki. Sylviane Agacinski filozófusnő, Mitterrand volt miniszterének és Chirac szocialista kormányfőjének, Lionel Jospinnek a felesége állt ki mellette, vigasztalta, „tehetsz bármit, mindig támadni fognak. Nem te vagy a célpont. Ne törődj velük”. Valérie elhatározta, a maga útját kívánja járni, újságírónő marad, interjúkat készít, most már természetesen csak a kultúra világából. Tudósítóként járt Szaúd-Arábiában, és hiába igyekeztek ráerőszakolni az ottani hatóságok, hogy fátylat viseljen, nem engedelmeskedett. És zendült, amikor már francia First Ladyként Michelle Obamának vitt ajándékot Washingtonba: nem az előírt kristály delfint, hanem divatos párizsi táskát, fonott kosarat, francia kozmetikumokkal megtömve. És Michelle módfelett örült mindennek.
És akkor elérkeztünk a tengerentúlra. Franciaország már hét éve ismeri Valérie-t Hollande élettársaként, csinosnak, kedvesnek, szépnek, okosnak és talpraesettnek tartja, a közvéleménynek nem okozott gondot, hogy Carla Bruni helyére ő kerül az elnöki palotába. De mit fog szólni az Egyesült Államok, ha a párizsi First Lady immár hivatalosan, társa oldalán Washigtonban megjelenik a nemzetközi „nagyok” között? Ez a magát puritánnak, vallásosan erkölcsösnek tartó hatalom olyan hölggyel találkozik, akit nem csupán egyházi megszentelés, de még polgári kötelék sem fűz párjához?
Szerelmes Amerika
Egy röpke pillantás a Valérie-t árgus szemmel követő amerikai sajtóra, annak is elsősorban hangadó részére arról győz meg, hogy az USA bájos látogatójának „lábai előtt hevert”, nem túlzás azt állítani, „beleszeretett” Madame Trierweilerbe. Ahol elegánsan látták, a bíráló hangulatú tudósítók fölhorkantak, „ez igen”. Az első kommentárok azt írták, „finom megjelenésű és tehetséges”, Katharine Hepburnre emlékeztetőnek találták. A Huffington Post hírportál úgy vélte, „vitathatatlanul igazi francia nő”, ami pedig azt a kérdést illeti, hogy „csak élettárs”, a US Today megjegyezte, „na és?”. Minek is nevezzék, „girlfriend”-nek, az államfő barátnőjének, „spouse”-nak, álfinomkodással hitvesnek, vagy „companion”-nak, élettársnak? Mindegy, szögezte le William Galston, a Brookings Intézet társadalomfilozófiai központ kutatója. „Vagyunk többen, akik nem felejtettük el – emlékeztetett – a családi fotót Mitterrand temetésén. A ’törvényes családot’, az özvegyet, a két felnőtt fiút, a sokáig rejtett szerelmi partnert és Mazarine-t, a házasságon kívül született lányt, aki Danielle Mitterrand-nak, a hivatalos feleségnek a kedvence lett”. Hiszen az amerikaiak elfogadták azt is, hogy Ronald Reagan ugyancsak elvált. Brian Williams, az NBC tévé egyik sztárja azt mondta műsorában, „ha szerelemről, politikáról és házasságról van szó, Franciaország mindent másképpen lát, mint mi”. A Washington Postban Rebecca Voight, a női rovat vezetője azt tartotta, „Valérie tökéletes, igazi francia nő, a honfitársai magukra ismernek benne. Hollande-tól a választási hadjáratban tisztelettudó távolságot tartott, és becsülik azért is, mert tovább építi saját szakmai pályáját”. Katie Baker, a Jezebel női honlap kommentátora azzal tisztelte meg Valérie-t, hogy azt írta róla, „éppen olyan, mint mi, vagy legalábbis, mint közülünk sokan. Tartja magát a meggyőződéséhez, a szülei nem arra nevelték, hogy egy férjet szolgáljon, egész életében törekedett arra, hogy megőrizze függetlenségét”. A végső tromf pedig Jen Dollstól a The Atlantic Wire-ből: „Nem visel jegygyűrűt, hát aztán! Mi, amerikaiak képmutatók vagyunk. A franciák egy évszázaddal előttünk járnak. Nálunk az a házasember politikus, akinek rejtett szeretője van, többet ér, mintha élettárssal költözne be a Fehér Házba. A franciáknak igazuk van, hogy olyan emberre szavaztak, akinek ilyen a társa. François és Valérie imádnivaló pár”. És ami talán mindennél többet mond, a Shine hasábjain Pipper Weiss mondata: „Az új francia First Lady sokkal közelebb van Michelle Obamához, mint Carla Bruni volt. Mindkét asszony, a mai francia és az amerikai, maga építette ki pályáját és hozott önkéntes áldozatot választottjának politikai jövőjéért”.
Várkonyi Tibor
